A Kapcsolódó Nevelés fő oldalunkon egy rendhagyó cikket osztottunk
meg ma: Marie Kondó-ról, és a selejtezési módszeréről, aminek látszólag
nincsen köze a gyerekneveléshez. A szemlélete viszont nagyon is közel
áll hozzánk: egyrészt praktikus ötletek, amiket bárki meg tud
valósítani, másrészt lelki támogatás, hogy ez valóban sikerüljön is.
Engem magával ragadott a könyve, és nincs (túlságosan nagy) bűntudatom
amiatt, hogy csak lassan haladok a megvalósítással. És mivel minden mindennel
összefügg: ha kipucoltunk egy csomó mindent a valóságban és átvitt
értelemben is, ha nyugodtabbak vagyunk és jobban érezzük magunkat a
bőrünkben, akkor ez a gyerekeinkkel való kapcsolatunkra is jó hatással
lesz. Ilyen értelemben nagyon is köze van a gyerekneveléshez is.
Ugyanebből a szempontból ajánlok nektek egy magyar bloggert, akit
valószínűleg nagyon sokan ismertek már: urban eve, vagyis Farkas Lívia.
Szintén nincs köze a gyerekneveléshez, viszont sok-sok praktikus ötletet
oszt meg az élet különböző területeiről, és mellé teszi a
bűntudatcsökkentést és a szorongáskeltő elvárások leépítését. (Most egy
kicsit azért beszorongtam, ahogy nézegettem az oldalát, hogy milyen
elképesztően sok cikk van rajta, amit még nem is olvastam. )
Egy környezetvédelemmel kapcsolatos cikket hozok most tőle, mert nekem
sokat segített a témával kapcsolatos bénultságom enyhítésében. Tegnap a
babaklubban többek között az újévi fogadalmakról beszélgettünk, és azzal
kezdtem, hogy nekem nagyon tetszik az a szemlélet, amit mostanában több
helyen olvastam, hogy ne fogadjunk meg semmit, nem kell görcsösen
változnunk, hiszen eddig is szuperek voltunk. És aztán ebből az
elfogadásból fogunk tudni mégis egy picit még jobbak lenni. A cikknek is
ez az egyik alapgondolata: vedd észre, hogy mi az, amit máris teszel!
Nekem borzasztó bűntudatot okoz nap mint nap minden kidobott dolog. És
hogy olyan dolgokra kell ivóvizet használjak, amire más is jó lenne.
Utálom, hogy már nem használok mosható pelenkát. De nézhetem ugyanazzal a
szemlélettel is, amit a gyereknevelésről szoktunk mondani a szülőknek:
nem baj, ha nem tudod mindig meghallgatni, már azzal is sokat tettél,
amikor sikerült. Ha csak 5 perc, akkor annyi. Szóval hogy igen, növelem a
szemétkupacot az eldobhatóval, de azért valamennyit mégiscsak
kiváltottam belőle. Ha nincs akkora bűntudatom, nagyobb az esély, hogy
egyszer visszatérek a moshatóra. Lehet, hogy paradoxnak hangzik, de
hiszek benne. Szóval az én (egyik) újévi fogadalmam az, hogy próbálok
(újra) többet tenni a környezetünkért, és kevésbé ostorozni magam,
amiért "csak" ennyit teszek. És ez aztán remélhetőleg több szinten is jó
hatással lesz a gyerekekre.
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése