A Kapcsolódó Nevelés fő oldalunkon egy rendhagyó cikket osztottunk
meg ma: Marie Kondó-ról, és a selejtezési módszeréről, aminek látszólag
nincsen köze a gyerekneveléshez. A szemlélete viszont nagyon is közel
áll hozzánk: egyrészt praktikus ötletek, amiket bárki meg tud
valósítani, másrészt lelki támogatás, hogy ez valóban sikerüljön is.
Engem magával ragadott a könyve, és nincs (túlságosan nagy) bűntudatom
amiatt, hogy csak lassan haladok a megvalósítással. És mivel minden mindennel
összefügg: ha kipucoltunk egy csomó mindent a valóságban és átvitt
értelemben is, ha nyugodtabbak vagyunk és jobban érezzük magunkat a
bőrünkben, akkor ez a gyerekeinkkel való kapcsolatunkra is jó hatással
lesz. Ilyen értelemben nagyon is köze van a gyerekneveléshez is.
Ugyanebből a szempontból ajánlok nektek egy magyar bloggert, akit
valószínűleg nagyon sokan ismertek már: urban eve, vagyis Farkas Lívia.
Szintén nincs köze a gyerekneveléshez, viszont sok-sok praktikus ötletet
oszt meg az élet különböző területeiről, és mellé teszi a
bűntudatcsökkentést és a szorongáskeltő elvárások leépítését. (Most egy
kicsit azért beszorongtam, ahogy nézegettem az oldalát, hogy milyen
elképesztően sok cikk van rajta, amit még nem is olvastam. )
Egy környezetvédelemmel kapcsolatos cikket hozok most tőle, mert nekem
sokat segített a témával kapcsolatos bénultságom enyhítésében. Tegnap a
babaklubban többek között az újévi fogadalmakról beszélgettünk, és azzal
kezdtem, hogy nekem nagyon tetszik az a szemlélet, amit mostanában több
helyen olvastam, hogy ne fogadjunk meg semmit, nem kell görcsösen
változnunk, hiszen eddig is szuperek voltunk. És aztán ebből az
elfogadásból fogunk tudni mégis egy picit még jobbak lenni. A cikknek is
ez az egyik alapgondolata: vedd észre, hogy mi az, amit máris teszel!
Nekem borzasztó bűntudatot okoz nap mint nap minden kidobott dolog. És
hogy olyan dolgokra kell ivóvizet használjak, amire más is jó lenne.
Utálom, hogy már nem használok mosható pelenkát. De nézhetem ugyanazzal a
szemlélettel is, amit a gyereknevelésről szoktunk mondani a szülőknek:
nem baj, ha nem tudod mindig meghallgatni, már azzal is sokat tettél,
amikor sikerült. Ha csak 5 perc, akkor annyi. Szóval hogy igen, növelem a
szemétkupacot az eldobhatóval, de azért valamennyit mégiscsak
kiváltottam belőle. Ha nincs akkora bűntudatom, nagyobb az esély, hogy
egyszer visszatérek a moshatóra. Lehet, hogy paradoxnak hangzik, de
hiszek benne. Szóval az én (egyik) újévi fogadalmam az, hogy próbálok
(újra) többet tenni a környezetünkért, és kevésbé ostorozni magam,
amiért "csak" ennyit teszek. És ez aztán remélhetőleg több szinten is jó
hatással lesz a gyerekekre.
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése