Ugrás a fő tartalomra

Semmi baj!



"Semmi baj!" - sokan nem szeretjük, amikor a gyerekünknek ezt mondják és igyekszünk, hogy ne csússzon ki a szánkon ez a mondat, amikor valami baleset, szomorúság éri. Mert ezzel elbagatellizáljuk a történteket, azt sugallja, hogy ez egy jelentéktelen dolog, amiért nem érdemes sírni, kiakadni, főleg nem ennyire. Öntudatosabb gyerekek gyakran ki is kérik maguknak: De igenis baj van! Ez igenis nekem nagyon rossz! 

Én is így gondolom, de az utóbbi időben picit engedékenyebb lettem ezzel a mondattal: lehet ezt úgy is mondani, hogy "itt vagyok, minden rendben lesz". Érthetjük úgy is, hogy igen, most úgy érzed, hogy nagy baj van, de tudom, hogy a világ rendje hamarosan újra helyreáll, mert itt vagyok veled, segítek, és én is éltem már át hasonlót, az is elmúlt, jobbra fordult. Csak ez így túl hosszú, nem jó ilyen sokat beszélni, amikor meghallgatjuk a másikat (gyereket, vagy felnőttet). 

Tegnap volt egy másik érdekes tapasztalásom is ezzel a mondattal. A temetőben a másfél éves legkisebb rohangált fel-alá a betonon, majd egy nagyot esett pont az arcár. Az első pillanatban még nem lehetett megállapítani, hogy mennyire sérült meg. Én a szokásos módon leguggoltam hozzá, gyorsan ellenőriztem a sérülést, megállapítottam, hogy nincs nagy vész, nem vérzik, még csak nem is horzsolódott le. Átöleltem, és hagytam, hogy sírjon. Mellettünk néhány néni éppen szemtanúja volt az esetnek, és kórusban elkezdték neki mondogatni, hogy semmi baj, nem kell sírni, stb, a szokásos. A fiam néha egy kicsit megállt a sírásban és figyelte őket, aztán szerencsére folytatta. De nem tartott sokáig az egész, talán 1-2 percig, és már jól is volt, szaladt tovább. Picit később, amikor újra a nénik felé jártunk, az egyikük igazi aggodalommal a hangjában megkérdezte, hogy ugye nincs nagy baj? Akkor esett le, hogy egyáltalán nem azért mondták azt, hogy nincs semmi baj, mert tényleg azt gondolták, hanem éppen ellenkezőleg, aggódtak, hogy valami nagy baj van, és valahogy talán azt gondolták, hogy ha sikerül ilyen módon megnyugtatni a gyereket, akkor azzal elűzik a bajt.

Természetesen továbbra is azt gondolom, hogy az ilyen balesetek kezelésének legjobb módja, ha gyors ellenőrzés után, hogy kell-e azonnali beavatkozás (akkor sem kell feltétlenül, ha vérzik), egyszerűen csak meghallgatjuk a gyerek sírását, együttérzünk vele, hogy ilyen igazságtalanság történt. De azt hiszem megértőbb tudok lenni azzal, ha valaki azt mondja ilyenkor, hogy semmi baj.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...