Egy hete kivették a fiam karjából a tűződrótokat. Már megint azt hittem,
hogy micsoda megkönnyebbülés lesz, hogy ettől is megszabadul végre, de
tévedtem, mint ahogy a gipsz levételénél is inkább megijedt először, nem
erre számított, és én sem. (Azóta láttam, hogy más gyerek is hasonlóan
reagál, igazán felkészíthetnének erre.)
Szóval felébredt az altatásból,
és sírni kezdett, hogy nagyon fáj a keze, szoros a kötés. Kiderült, hogy
direkt szoros, 2 órát muszáj, hogy rajta legyen, utána leveszik.
Kibírhatónak tűnik, de amikor a gyerek az altatástól még félkómásan egy
órán keresztül mantrázza, hogy nagyon fáj, hát az nagyon kemény.
Szólhattak volna erről is, és a fiam is azt mondta, hogy miért nem
mondták el ezt előre, akkor felkészült volna. Aztán végre elmúlt a
fájdalom, ehetett, ihatott, egész vidáman teltek a következő órák.
Leszámítva a kis intermezzót, hogy egy másik ágyon fekvő gyerekkel a
gyógytornász olyan minősíthetetlen hangnemben beszélt, hogy már nem
bírtam szó nélkül hagyni. És hogy volt ott egy 3-4 év körüli kislány,
akivel nem tudott ott maradni senki, az amúgy is leterhelt személyzetnek
kellett valahogy megvigasztalni és szórakoztatni - ez is láthatóan
megviselt minden szereplőt. Meg is állapítottam, hogy bizony elkelne ide
mindenki mellé valaki, aki meghallgatja. Látni, hallani a gyereked
fájdalmát, várni, hogy kitolják a műtőből, nézni, ahogy alszik, de nem
természetes módon, hanem gyógyszerektől, arra gondolni, hogy lehetne
sokkal rosszabb is - torokszorító, meghallgatásba való gondolatok.
Aztán
vége jött a jó hír, hogy kötéscsere és mehetünk haza. És itt jött
megint egy váratlan: megint sírt, és úgy félt, hogy remegett a szája
széle: biztosan fájni fog, biztosan beleragadt a kötés a sebbe. Hát itt
már nem tudtam nyugodt maradni és piszkálódni kezdtem, hogy ne
szórakozzon már, ezen a semmiségen így kiakadni. Aztán összeszedtem
magam, átöleltem, nagyjából kisírta magát, majd jelezte, hogy mehetünk.
Félt még picit, de túlestünk rajta. Estére annyira jól volt, hogy az
eredeti tervekkel ellentétben másnap elment iskolába, megmutatni a
kivett fémeket.
Tegnap pedig kontrollon voltunk, ahol rábízták a
döntést, hogy kiveszik a varratokat, és akkor pár nap múlva már
fürödhet, vagy megvárja, amíg magától kiesik, akkor viszont még hosszabb
ideig nem érheti víz. Szinte biztos voltam benne, hogy azt fogja
választani, hogy ne vegyék ki. De nem, bevállalta! Semmi félelmet nem is
láttam rajta. Persze nem is volt fájdalmas, de ez az ő esetében nem
igazán számít, annyira tud félni ilyenkor, hogy még egy puha érintést is
fájdalmasnak érzékel.
És amiért ezt az egész posztot írom, az az, hogy
szerintem mi segített, azon túl, hogy ha nem is mindig teljesen, de meg
tudtam hallgatni a sírását. Ez pedig a nevetés, amiben én azt hiszem
jobb vagyok. Szóval időnként sajnos gúnyolódtam és piszkálódtam, ebből
viszont aztán később tudtunk viccet csinálni. Pl. elkezd ilyeneket
mondani, hogy jaj, anya, ráesett egy porszem a kezemre (ezt én mondtam
neki korábban, hogy már ezen is parázol), én meg túlzottan
aggodalmaskodni kezdek rajta. Ezen aztán tudunk együtt nevetni. Vagy
amikor a játszótéren duzzogva ült a padon, hogy ő itt semmit nem tud
csinálni, minden túl veszélyes, akkor azt mondtam neki, hogy igazad van,
legjobb lesz, ha leülsz a földre, akkor nem tudsz elesni. De vigyázz,
el ne dőlj, mert beütheted a fejed. Inkább feküdj le ide a fűbe. Fontos,
hogy ez egyáltalán ne legyen gúnyos, és közben kapcsolódjunk,
figyeljünk, hogy min nevet, és azt figurázzuk még tovább. Hát így.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése