Ugrás a fő tartalomra

Ezt már nem lehet megjavítani...



Mostanában a 8 éves fiammal gyerekidőben egy kooperatív számítógépes játékot szoktunk játszani. Egyik nap nem működött az internet, ezért erre nem volt lehetőségünk. Amikor mondtam, hogy kezdhetjük a gyerekidőt, nyafogott, hogy neki semmi más ötlete nincsen, nem tudja, hogy mit csináljunk. Én kitartottam, hogy akkor is szeretnék vele lenni, és ajánlottam néhány ötletet. Természetesen egyik sem volt jó, elég sokáig duzzogott, majd egyszercsak megvilágosodott: kézműveskedni fogunk! Előszedett egy nagy kartondobozt, abból fog játékkonzolt készíteni. Nekem csak asszisztálnom kellett: kérem az ollót, kérem a barna filcet, stb. Amikor a képernyőt rajzolta, hirtelen kiborult: rajzolt rá egy kört, amit igazából nem is akart, tök béna lett. Ott a gyerekidő keretén belül nem tettem javaslatokat, csak igyekeztem meghallgatni a sírását. Valahogy vártam is már, hogy ez lesz, szinte látszik ilyenkor a mozdulataiból, hogy ez nem fog sikerülni, és ezen aztán jól ki lehet borulni. Amikor letelt az idő, még jobban sírni kezdett, hogy most már aztán végképp nem lehet megcsinálni. Akkor már mondtam neki, hogy szerintem még ki lehet javítani, meg ahhoz is van bőven elég karton, hogy újat csináljunk. Nem, nem, ezt már soha nem lehet kijavítani - kiabálta. Ez nekem nagyon nehéz volt, egyből az ugrott be, hogy a karját nem lehet már kijavítani, nem tudom, ő is erre gondolt-e. Aznap délelőtt voltunk kontrollon, kitűzték a műtét időpontját, amikor eltávolítják a tűződrótokat, de arra még mindig nem kapott engedélyt, hogy komolyabban terhelni kezdje a karját. Ez akkor ott nem keltett bennem különösebb érzéseket, de ahogy ezt hajtogatni kezdte, bekapcsolt újra a bűntudat, és hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. Egy idő után nem tudtam tovább elviselni, mondtam is neki, hogy sajnálom, de ezt nem tudom tovább hallgatni. Akkor menj ki - mondta. Nem szeretnélek itthagyni - válaszoltam. Közben a bébiszitternek menni kellett, valahogy mégiscsak lenyugodott picit és kimentünk. De még mindig csalódott volt az elrontott játék miatt. Én nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam, mégis úgy döntöttem, jobb lesz, ha kimozdulunk. Eszembe jutott, hogy kicsit beteg volt az utóbbi időben, nem volt étvágya, mi lenne, ha elmennénk egy olyan helyre, ahol biztosan talál fogára való ennivalót. Tetszett neki az ötlet, úgyhogy felkerekedtünk, jó hangulatban megettük a vacsorát, majd elindultunk a játszótérre. Ahogy sétáltunk, egyszercsak azt kérdezi: anya, szerinted milyen színnel kellene kiszínezni a kört, hogy ne látszódjon? (Ezt korábban már ajánlottam, és nem volt jó.) Mondtam, hogy szerintem valamennyire mindenképpen látszódni fog, viszont mi lenne, ha vágna rá másik papírból egy darabot, azt ráragasztaná és azzal takarná el. Tetszett neki, otthon meg is csinálta. Majd hosszas bemutatót tartott arról, hogy hogyan is működik ez a játék, este az apukájával játszottak vele, másnap pedig az iskolába is bevitte. Ilyenkor mindig olyan jó érzés tölt el: nagyon kemény tud lenni egy ilyen sírásmeghallgatás, de utólag mindig beigazolódik, hogy erre volt szükség.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...