Ezt már nem lehet megjavítani...

Mostanában a 8 éves fiammal gyerekidőben egy kooperatív számítógépes játékot szoktunk játszani. Egyik nap nem működött az internet, ezért erre nem volt lehetőségünk. Amikor mondtam, hogy kezdhetjük a gyerekidőt, nyafogott, hogy neki semmi más ötlete nincsen, nem tudja, hogy mit csináljunk. Én kitartottam, hogy akkor is szeretnék vele lenni, és ajánlottam néhány ötletet. Természetesen egyik sem volt jó, elég sokáig duzzogott, majd egyszercsak megvilágosodott: kézműveskedni fogunk! Előszedett egy nagy kartondobozt, abból fog játékkonzolt készíteni. Nekem csak asszisztálnom kellett: kérem az ollót, kérem a barna filcet, stb. Amikor a képernyőt rajzolta, hirtelen kiborult: rajzolt rá egy kört, amit igazából nem is akart, tök béna lett. Ott a gyerekidő keretén belül nem tettem javaslatokat, csak igyekeztem meghallgatni a sírását. Valahogy vártam is már, hogy ez lesz, szinte látszik ilyenkor a mozdulataiból, hogy ez nem fog sikerülni, és ezen aztán jól ki lehet borulni. Amikor letelt az idő, még jobban sírni kezdett, hogy most már aztán végképp nem lehet megcsinálni. Akkor már mondtam neki, hogy szerintem még ki lehet javítani, meg ahhoz is van bőven elég karton, hogy újat csináljunk. Nem, nem, ezt már soha nem lehet kijavítani - kiabálta. Ez nekem nagyon nehéz volt, egyből az ugrott be, hogy a karját nem lehet már kijavítani, nem tudom, ő is erre gondolt-e. Aznap délelőtt voltunk kontrollon, kitűzték a műtét időpontját, amikor eltávolítják a tűződrótokat, de arra még mindig nem kapott engedélyt, hogy komolyabban terhelni kezdje a karját. Ez akkor ott nem keltett bennem különösebb érzéseket, de ahogy ezt hajtogatni kezdte, bekapcsolt újra a bűntudat, és hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. Egy idő után nem tudtam tovább elviselni, mondtam is neki, hogy sajnálom, de ezt nem tudom tovább hallgatni. Akkor menj ki - mondta. Nem szeretnélek itthagyni - válaszoltam. Közben a bébiszitternek menni kellett, valahogy mégiscsak lenyugodott picit és kimentünk. De még mindig csalódott volt az elrontott játék miatt. Én nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam, mégis úgy döntöttem, jobb lesz, ha kimozdulunk. Eszembe jutott, hogy kicsit beteg volt az utóbbi időben, nem volt étvágya, mi lenne, ha elmennénk egy olyan helyre, ahol biztosan talál fogára való ennivalót. Tetszett neki az ötlet, úgyhogy felkerekedtünk, jó hangulatban megettük a vacsorát, majd elindultunk a játszótérre. Ahogy sétáltunk, egyszercsak azt kérdezi: anya, szerinted milyen színnel kellene kiszínezni a kört, hogy ne látszódjon? (Ezt korábban már ajánlottam, és nem volt jó.) Mondtam, hogy szerintem valamennyire mindenképpen látszódni fog, viszont mi lenne, ha vágna rá másik papírból egy darabot, azt ráragasztaná és azzal takarná el. Tetszett neki, otthon meg is csinálta. Majd hosszas bemutatót tartott arról, hogy hogyan is működik ez a játék, este az apukájával játszottak vele, másnap pedig az iskolába is bevitte. Ilyenkor mindig olyan jó érzés tölt el: nagyon kemény tud lenni egy ilyen sírásmeghallgatás, de utólag mindig beigazolódik, hogy erre volt szükség.