Nincs kedvem...

Szoktam mondani, hogy amikor nem vagyok a topon, túl fáradt, vagy ideges vagyok, akkor inkább képes vagyok az utolsó erőmmel valami játékos megoldást bedobni, mint hogy nyafogást, vagy sírást kelljen meghallgatnom (vannak, akik meg éppen fordítva). Így volt ez a hétvégén is. Összejöttünk több kapcsolódós családdal, hogy próbáljuk egy kicsit pótolni a "falut", ami a jelenlegi életformánkból annyira hiányzik. A gyerekek lelkesen készültek, szeretik az ilyesmit. De ott aztán a fiamnak mégis nehezére esett részt venni a játékokban, nehezen oldódott. Illetve őrlődött: szeretett is volna bekapcsolódni, mesét mondani, beszélni a kedvenc dolgairól, de közben zavarban is volt, és félt, hogy senkit nem fog érdekelni. Ezen többször kiborult, duzzogva bevonult a szobánkba telefonozni, panaszkodott, hogy unatkozik, meg inkább hazamenne. Őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy hagyjuk a francba az egészet, tényleg menjünk haza, ennek így semmi értelme. Aztán erőt vettem magamon, valamennyit sikerült is meghallgatnom a sírásából. Aztán úgy nagyjából a negyedik ilyen epizód után odafeküdtem mellé, és elkezdtem túldramatizálva panaszkodni, hogy mennyire borzalmasan unalmas ez a hely, nincs mit csinálni, és micsoda hülye itt mindenki, mit akarnak ezekkel az idióta játékokkal, stb. Ezen aztán nagyon nevetni kezdett. Nem mondom, hogy ezután lelkesen belevetette magát mindenbe, de több játékban is részt vett, a végén közölte, hogy összebarátkozott az egyik fiúval, és megadta az egyik lánynak a címét. Engem pedig már kevésbé zavart, amikor az erdei sétára nem akart velünk jönni, és rájöttem, hogy csak az én túlzott elvárásom volt, hogy minden pillanatban fergetegesen jól érezze magát.