Ugrás a fő tartalomra

Tüske



Lányomnak egy tüske ment a tenyerébe. A szokásosnál is nyűgösebb volt este, (ami amúgy sem ritka ovinapon) és valahogy kiderült, hogy egy tüske van a kezében, ami még valamikor délelőtt az udvaron ment bele, de nem mert, nem akart szólni az óvónéniknek, és itthon nekünk se. Sírt, meg sem akarta mutatni. Megígértük, hogy nem nyúlunk hozzá, csak szeretnénk látni. Nagy nehezen beleegyezett. Nem tűnt vészesnek, úgyhogy megbeszéltük, hogy csak akkor vesszük ki, ha készen áll. Így ment ez napokig, időnként rákérdeztem, hogy kivehetjük-e a tüskét, mire ő azt válaszolta, hogy még nem. Persze elmondtam, hogy nagyon óvatos leszek, legfeljebb egy picikét fog fájni, de ez egyelőre nem nyugtatta meg. Szerencsére nem gyulladt be, nem fájt neki, de azért valószínűleg kellemetlen volt.

Egyik nap nálunk volt egy barátnőm, egy háromgyerekes anyuka, akinek nagyon jó érzéke van a vicces, játékos megoldásokhoz, és ezt mondta neki: De jó, van egy tüskéd! Majd ha nagymama leszel, mesélheted az unokáknak, hogy képzeljétek kisunokáim, amikor annyi idős voltam, mint most ti, belement egy tüske a kezembe. Nézzétek, még mindig itt van! Ezen persze nevetett :) Ez biztosan oldott a dologgal kapcsolatos félelméből, de még mindig maximum megnézni engedte a tüskét. Pár nappal később a szokásos kérdésemre azt mondta, hogy este kivehetjük. Úgy alakult, hogy pont aznap a bátyjának meg a lábába fúródott egy tüske, ami akadályozta a járásban, fájt is, ő szerette volna, hogy kivegyük.
Rákészültünk a "műtétre", lefertőtlenítettem egy csipeszt és egy tűt. A lányom bátran vállalkozott elsőnek, de amikor meglátta a tűt, sírni kezdett. Mondtam, hogy ez azért kell, mert elég vékony, hogy ki tudjam tolni a tüskét, nem fogom megszúrni vele. De csak sírt tovább .Apukája az ölébe vette, próbálta megnyugtatni. Mondta neki, hogy ha ügyesen végigcsinálja, kap egy jégkrémet. Nem vagyok híve ennek a megoldásnak, meg nem is igazán működött, úgyhogy mondtam, hogy mindenképpen kap majd jégkrémet, akkor is, ha végül nem engedi kiszedni a tüskét. Az apukája is megerősítette, hogy persze, mindenképp kap jégkrémet. (Most jut eszembe, hogy végül a jégkrém teljesen feledésbe merült :)). Szóval a fiam jött mégis elsőként, egy picit ő is aggódott, de gond nélkül kiszedtem a tüskéjét, a legrosszabb rész állítása szerint az volt, amikor a végén lefújtam a fertőtlenítővel. A lányom még mindig sírt, de szeretett volna már ő is túlesni rajta. Mondtam, hogy ha fáj, szóljon, megállunk. Ült az apukája ölében sírva. Kérdeztem, ne csináljuk inkább? De. Végig sírt, de nem akarta, hogy megálljunk. Kijött az ő tüskéje is, lefújtuk, vidámság volt. Aztán az apukájukkal elmentek levest főzni (ez még a fiam ötlete volt délután). Vacsorára büszkén ették a "saját készítésű" levest.

Sokszor ha valami ilyesmi történik a gyerekünkkel, próbáljuk a lehető leggyorsabban megoldani, orvosolni. Pedig ennél súlyosabb esetben is még sokszor van időnk arra, hogy a gyerek által diktált tempóban haladjuk és közben teret adjunk az érzéseknek. Olyan történetet is olvastam, hogy egy kisfiúnak össze kellett varrni a fején a sérülést, de orvossal konzultálva még órákat lehetett várni, mire a kisfiú beleegyezett. A fiam 3 évesen kórházban volt Krupp miatt, naponta többször valamilyen gyógyszert kellett belélegeznie, ami így felnőttként, kívülről nem tűnt különösebben kellemetlennek. Mégis, majd 5 év távlatából nemrég felemlegette, hogy az milyen rossz volt, és miért nem vártuk meg, hogy felkészüljön. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy mennyire érzi magát egy gyerek kiszolgáltatottnak egy ilyen helyzetben. Persze van, amikor azt kell mondjuk, ezt most kivesszük, ezt be kell venni, de annyi időnk a legtöbb esetben van, hogy egy picit sírhasson rajta és még utólag is tudunk mit tenni a történtek feldolgozásában.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...