Egy újabb készülődős szösszenet: sietnénk, mert sok az intéznivaló, a
gyerekeknek fürdés reggel, a lányomnak szép ruhába öltözés fotózásra, a
kicsi cuccát összepakolni stb. Én rohangálok, mint a mérgezett egér,
közben osztogatom az utasításokat. A konyhából kiabáltam a fiamnak, hogy
szálljon már ki a kádból, amikor észrevettem a résnyire nyitott ajtón
keresztül, hogy már törölközik. Kijött, én elmentem mellette, mintha nem
venném észre, és elkezdtem veszekedni az üres káddal, hogy azonnal
szálljon ki, ezt nem hiszem el, persze, elbújtál a víz alá, gyere csak
ki! Jót nevetett rajta, még 20 perccel később is, amikor újra eszébe
jutott. 
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése