A Gyerekidő csodaszer - főleg, ha rendszeres

Nagyjából 4 éve használom a Kapcsolódó Nevelés eszközeit a gyerekeimmel, de a gyerekidőnek valahogy nagyon nehéz volt megtalálni a rendszerét, inkább ad hoc jelleggel működött. Ennek egyik oka volt a szimpla logisztika: mit csináljon és kivel legyen addig a másik (később másik két) gyerek, a másik része viszont inkább egy lelki gát volt: a többi eszköz spontaneitása mellett ez olyan kötelező jellegű volt számomra, illetve azzal is nehéz volt mit kezdenem, hogy mi van, ha elutasítanak, nem akarnak velem játszani. Ezek remek témák páros meghallgatáshoz!

Így rendszertelenül, nagy kihagyásokkal is megvolt azért a hatása: fontos dolgokat meséltek el, mutattak meg akár szavakkal, akár játékkal, vagy egyszerűen csak játszottunk egy jót. Utána sokszor kisimultabbak, együttműködőbbek voltak, egymással is még jobban kijöttek. Én is élveztem, hogy csak az egyik gyerekemre koncentrálhatok és hogy micsoda fantasztikus gyerekem van. Persze olyan is volt, amikor próbára tettek: vajon gyerekidőben elviselem-e, ha idétlenkedik, kiabál, vagy pl. amikor egy hosszabb utazásra készültem, a lányom egyszerűen otthagyott gyerekidő közben. Ezek is mind-mind fontos dolgok! Többször próbáltam valamilyen rendszert bevezetni és ezt néhány hónapja sikerült igazán jól kialakítani. Több évnyi gondolkodás után végre rászántam magam, hogy bébiszitterünk legyen. Óriási szerencsémre egy nagyon hasonló gondolkodású anyuka jelentkezett, akivel már régebb óta ismertük egymást és a gyerekekkel is jól kijött. Így végre kialakult az a rendszer, hogy amikor ő jön, az azt jelenti, hogy lehet gyerekidőzni is.

A lányom (6) mindig is jobban kikövetelte magának a figyelmet, feltűnőbben jelezte, hogy kapcsolódásra van szüksége. A fiam (8) hajlamos volt inkább visszavonulni és egyedül csinálni a dolgait. Amikor elkezdtük ezt a rendszeres gyerekidőt, eleinte volt, hogy ő nem akart. (Ez korábban is elfordult többször). Volt, hogy ráhagytam, volt, hogy játékosan könyörögtem, volt, hogy annyit mondtam, hogy rendben, akkor csak nézem, mit csinálsz. Néha mondott olyanokat, hogy ő már ebből kinőtt, ő már ezt nem akarja. Csábító ezt elfogadni, meg azt gondolni, hogy biztosan elég jól van ahhoz, hogy ne igényeljen különidőt. De ennek ne dőljünk be! Kitartásom meghozta az eredményét, most már kéri a gyerekidőt, számonkéri, ha elmarad, és meg tudja fogalmazni, hogy rosszul esik neki, ha a testvérével többet játszom, amikor ő is szeretne.

Ha a lányomat megkérdezem, hogy olvassak-e neki, 10-ből 9-szer igent mond. Ha a fiamat kérdezem, talán 1-szer. Már majdnem elhittem, hogy őt egyszerűen nem érdeklik annyira a mesék, történetek, bár amikor a húgának olvasok, akkor sokszor ő is odasomfordál és az eredetileg kisebbeknek való meséket is élvezettel hallgatja. Nemrég újra feltettem neki a kérdést: a legkisebb már aludt, még nem volt annyira késő, de én már nagyon álmos voltam, le akartam feküdni. De gondoltam egyet, és megkérdeztem a fiamat, olvassak-e neki. Azonnal rávágta, hogy igen! Hozta a könyvet, csinált egy kuckót, engem is jól körberakott párnákkal, hogy minél kényelmesebben legyek. Nem sokat tudtam olvasni neki, mert tényleg nagyon álmos voltam, de így is szuper kapcsolódós élmény volt. Azt gondolom, nagyon nagy pluszt adott a kapcsolatunknak ez a rendszeres gyerekidő, hogy számíthat rá, hogy én akkor is ott vagyok ebben az időben, amikor ő vonakodik, így a nap többi részében is könnyebben tudunk kapcsolódni, sokkal többször ölel meg, csak úgy spontán, vagy nyílik meg verbálisan. És természetesen szó sincs arról, hogy ő már túlságosan nagyfiú lenne az ilyesmihez! ;)