Tegnap az éppen futó alaptanfolyamon többek között az érzelmi projektek volt a téma. Nagyfiamnál az egyik ilyen, hogy nehezen kezd bele új dolgokba, indul el ismeretlen helyekre. Eszembe jutott ez a régebbi, majdnem 2 éves történet, amikor még eléggé meg voltam lőve, hogy hogyan kezeljek egy ilyen helyzetet. Azt hiszem ma már merném egy kicsit jobban "erőltetni", támogatni abban, hogy jó lesz, ott leszek vele. De akkor, ott, ezt éreztem jónak és végülis jól sült el.
Húgomékhoz készültünk Angliába 1 hétre látogatóba a gyerekekkel. Az utazás előtti napon Lőrinc (6) már nagyon lelkes volt, beszéltünk arról, hogy milyen nevezetességeket fogunk megnézni és a húgomékkal való találkozást is nagyon várta. Este viszont sírni kezdett, hogy ő inkább nem jön, hiányozni fog neki az apukája. Számíthattam volna erre, amikor 2 hónappal előtte egyedül utaztam egy hétre, alaposan felkészítettem magamat és a gyerekeket, főleg Villőt, és tudtam, hogy Lőrincnek majd az apjától való távollét lesz a nehézség, mégsem fordítottam erre elég figyelmet.
Tanácstalan voltam, szomorú, és csalódott, nagyon szerettem volna, ha velünk jön, igazából főleg miatta találtam ki az egész utazást, hirtelen nem is tudtam, hogy Villővel mit fogok ott kezdeni egy hétig, őt a múzeum, vagy a Big Ben még annyira nem érdekli, és attól is féltem, hogy hiányolja majd Lőrincet. De aztán az is eszembe jutott, hogy talán mégis jó lesz ez a pár nap így külön, hogy kizárólagos figyelmet kapnak valamelyik szülőjüktől. Haragudtam is magamra, hogy nem dolgoztunk Lőrinccel az apahiány témán előre. Bosszantott a pénkidobás is az előre megvett jegyek miatt. Féltem, hogy nagyon megbánja majd, hogy kimarad ebből. Ezekkel a vegyes érzelmekkel őszintén szólva nem sikerült teljesen vele lennem ezzel a sírással, de szerencsére ott volt az apukája is, aki hol engem, hol őt hallgatta meg.
Egy idő után Lőrinc annyira sírt, hogy megijedt a saját testi reakcióitól, azt hitte, hogy valami baj van, ezért úgy döntöttünk, hogy maradhat itthon. de még meggondolhatja magát. Én közben írtam több barátnőmnek is, többen tanácsolták, hogy legyek határozott, jönnie kell, és kész. Én arra jutottam, hogy ha reggel a legkisebb jelét látom, hogy mégis jönne, akkor kicsit erőltetem, és igyekszem meghallgatni a sírást ha jön. Csakhogy szorított az idő, reggel korán indult a gép, emiatt nagyon izgultam. Reggel Lőrinc még mindig azon az állásponton volt, hogy otthon marad. Én elmondtam, hogy szomorú vagyok és a húgom is. Nem voltam biztos benne, hogy ez segít a helyzeten, de nem tudtam magamban tartani, és nyilván látta is. A repülőtérre vezető úton nagyon szomorú voltam és úgy éreztem, hogy még soha életemben nem döntöttem ilyen rosszul, mármint hogy nem terveztem meg jobban előre ezt az egészet. Aztán ahogy odaértünk, Lőrincet hirtelen nagyon érdekelni kezdték a repülők és én egész tárgyilagosan tudtam neki mondani, hogy csak akkor fogja közelről látni őket, ha jön velünk. Az apja a mozgólépcsőn odasúgta neki, hogy még mindig meggondolhatja magát. Amikor felértek a tetejére, mosolyogva megfordult: meggondoltam magam, mégis jövök!
Onnantól nagyon lelkes volt, és kezdetét vette a fárasztó, nehéz, de élményekkel teli kalandunk. Első este volt sírás apa miatt (Villő is), de utolsó este már azon sírt, hogy haza kell menni. Így utólag visszatekintve azt hiszem jól döntöttünk, hogy nem erőltettük, hogy hagytunk időt neki és rábíztuk, hogy végülis velünk tart-e.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése