Ugrás a fő tartalomra

Mégis jövök!



Tegnap az éppen futó alaptanfolyamon többek között az érzelmi projektek volt a téma. Nagyfiamnál az egyik ilyen, hogy nehezen kezd bele új dolgokba, indul el ismeretlen helyekre. Eszembe jutott ez a régebbi, majdnem 2 éves történet, amikor még eléggé meg voltam lőve, hogy hogyan kezeljek egy ilyen helyzetet. Azt hiszem ma már merném egy kicsit jobban "erőltetni", támogatni abban, hogy jó lesz, ott leszek vele. De akkor, ott, ezt éreztem jónak és végülis jól sült el.

Húgomékhoz készültünk Angliába 1 hétre látogatóba a gyerekekkel. Az utazás előtti napon Lőrinc (6) már nagyon lelkes volt, beszéltünk arról, hogy milyen nevezetességeket fogunk megnézni és a húgomékkal való találkozást is nagyon várta. Este viszont sírni kezdett, hogy ő inkább nem jön, hiányozni fog neki az apukája. Számíthattam volna erre, amikor 2 hónappal előtte egyedül utaztam egy hétre, alaposan felkészítettem magamat és a gyerekeket, főleg Villőt, és tudtam, hogy Lőrincnek majd az apjától való távollét lesz a nehézség, mégsem fordítottam erre elég figyelmet.

Tanácstalan voltam, szomorú, és csalódott, nagyon szerettem volna, ha velünk jön, igazából főleg miatta találtam ki az egész utazást, hirtelen nem is tudtam, hogy Villővel mit fogok ott kezdeni egy hétig, őt a múzeum, vagy a Big Ben még annyira nem érdekli, és attól is féltem, hogy hiányolja majd Lőrincet. De aztán az is eszembe jutott, hogy talán mégis jó lesz ez a pár nap így külön, hogy kizárólagos figyelmet kapnak valamelyik szülőjüktől. Haragudtam is magamra, hogy nem dolgoztunk Lőrinccel az apahiány témán előre. Bosszantott a pénkidobás is az előre megvett jegyek miatt. Féltem, hogy nagyon megbánja majd, hogy kimarad ebből. Ezekkel a vegyes érzelmekkel őszintén szólva nem sikerült teljesen vele lennem ezzel a sírással, de szerencsére ott volt az apukája is, aki hol engem, hol őt hallgatta meg.

Egy idő után Lőrinc annyira sírt, hogy megijedt a saját testi reakcióitól, azt hitte, hogy valami baj van, ezért úgy döntöttünk, hogy maradhat itthon. de még meggondolhatja magát. Én közben írtam több barátnőmnek is, többen tanácsolták, hogy legyek határozott, jönnie kell, és kész. Én arra jutottam, hogy ha reggel a legkisebb jelét látom, hogy mégis jönne, akkor kicsit erőltetem, és igyekszem meghallgatni a sírást ha jön. Csakhogy szorított az idő, reggel korán indult a gép, emiatt nagyon izgultam. Reggel Lőrinc még mindig azon az állásponton volt, hogy otthon marad. Én elmondtam, hogy szomorú vagyok és a húgom is. Nem voltam biztos benne, hogy ez segít a helyzeten, de nem tudtam magamban tartani, és nyilván látta is. A repülőtérre vezető úton nagyon szomorú voltam és úgy éreztem, hogy még soha életemben nem döntöttem ilyen rosszul, mármint hogy nem terveztem meg jobban előre ezt az egészet. Aztán ahogy odaértünk, Lőrincet hirtelen nagyon érdekelni kezdték a repülők és én egész tárgyilagosan tudtam neki mondani, hogy csak akkor fogja közelről látni őket, ha jön velünk. Az apja a mozgólépcsőn odasúgta neki, hogy még mindig meggondolhatja magát. Amikor felértek a tetejére, mosolyogva megfordult: meggondoltam magam, mégis jövök!

Onnantól nagyon lelkes volt, és kezdetét vette a fárasztó, nehéz, de élményekkel teli kalandunk. Első este volt sírás apa miatt (Villő is), de utolsó este már azon sírt, hogy haza kell menni. Így utólag visszatekintve azt hiszem jól döntöttünk, hogy nem erőltettük, hogy hagytunk időt neki és rábíztuk, hogy végülis velünk tart-e.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a

Szupertesók

Mire képes 10 perc gyerekidő ? Arra törekszem, hogy hétvégén tudjak a gyerekeimmel 30-30 percet gyerekidőzni, ez az a rendszer, amit többé-kevésbé tartani tudunk. De mostanában sűrű napokat, heteket élünk, én is fáradtabb, türelmetlenebb vagyok a szokásosnál. Ez meg is látszik középső gyermekem viselkedésén. Tegnap reggel nem akart elengedni a dolgomra, ami már jó régen nem fordult elő. Rászántam az időt, hogy egy darabig még vele legyek (erről írok majd külön), majd megígérte m neki, hogy este gyerekidőzünk. Ezt természetesen nem felejtette el, és be is akarta hajtani, én viszont mire odáig jutottunk, már nagyon fáradt voltam, majd leragadt a szemem. Úgyhogy a szokásos 30 perc helyett 10-et ajánlottam neki, ami először nem igazán tetszett neki, de aztán belement. És aztán olyan különösebb nem történt ebben a 10 percben, legalábbis látszólag, játszottunk, kapcsolódtunk. Ezután volt még egy közös kiabálós feszültséglevezetős játék a tesójával, aki szintén nem volt a