Ugrás a fő tartalomra

Még sírni kell



Egy egyszerű de nagyszerű játék hogy biztosítsuk gyerekünket szeretetünkről és ragaszkodásunkról. Gyerekidő végén a lányom nem szívesen engedett el, szeretett volna még egy kört a kitalálós játékból, amit játszottunk. Én belementem azzal, hogy most már az én szabályaim szerint játszunk. Ezután odaült az ölembe, majd közölte, hogy ő az én anyukám és elmegy dolgozni. Én kaptam az alkalmon, hogy még egy kicsit töltsem a szeretettankját: nem engedtem el, és ahogy próbált kiszabadulni, kapkodtam utána, és sírtam, amikor elment. Amikor hazatért a munkából és újra megölelt, még mindig sírnom kellett. Kérdeztem, miért. Mert hiányoztam, és még mindig szomorú vagy. Ugye milyen gyakran várjuk el, hogy a gyerek azonnal nyugodjon meg, vígasztalódjon meg amikor már ott vagyunk, a baj elhárult, a fájdalom elmúlt, stb? Pedig az érzés még ott van, még kell rajta sírni, dühöngeni. Amikor elindult a munkába és én nem akartam elengedni, olyanokat mondott, hogy mennem kell, különben nem lesz játszóház, nem lesz csoki. Már máskor is volt ilyen, hogy amikor ő volt az anyukaszerepben, tökéletesen tudta a racionális érveket. De ez mit sem ér akkor, amikor felfokozott érzelmi állapotban van, amikor a prefrontális kérge lekapcsol és nem tud hozzáférni ezekhez az információkhoz. Jó volt ezeket újra tudatosítani magamban.
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk

Érzelmi projekt - vécégondok

Alább egy cikk (nyers)fordítását találjátok: egy gyönyörű történet, hogyan segített egy anyuka a fiának a Kapcsolódó Nevelés összes eszközével legyőzni a vécézéstől való félelmét. És a  végén nem csak a kakiügy oldódott meg, hanem valami sokkal több történt. Néha a gyerekeink olyan nagy érzelmeket tartogatnak, amit nem lehet kisebb meghallgatásokkal kiengedni. Ezeket „érzelmi projektek”-nek hívjuk. Alább egy anyuka története, hogyan használta a Kapcsolódó Nevelés összes eszközét a sírás meghallgatás ától a páros meghallgatás ig, hogy segítsen a fiának legyőzni a vécétől való hirtelen fellépő félelmét. Egy nagy tengerentúli utazás után a fiam egyszer csak nem akart többet kakilni. Olyan sokáig visszatartotta, ameddig csak bírta, ezért egész nap kényelmetlenül érezte magát, és amikor kakilnia kellett, összeszorította a fenekét, lábujjhegyen járkált, félelemmel a szemében és a testében. Gyakran kijött egy kis kaki, úgyhogy naponta többször át kellett öltözte...
Megjegyzés küldése
További információk