Annak idején azt tanultam fejlődéspszichológiából, hogy a gyerekek úgy
2-3 éves korukig nem tudnak egymással játszani, igazából csak egymás
mellett játszanak. Aztán amikor a nagyfiam olyan 1-1,5 éves volt, kicsit
meglepetten tapasztaltam, hogy milyen szuperjól eljátszanak a
féltesókkal. De gondoltam lehet azért, mert elég nagy a korkülönbség, és
ez inkább már olyan, mint amikor egy felnőtt játszik egy gyerekkel.
Aztán amikor megszületett a lányom, szinte a kezdetektől voltak közös
dolgaik. És amikor a kisebb megtanult mászni, onnantól egész biztosan
játszottak együtt, pl. fogócskáztak, együtt ugráltak le az ágyról a
szivacsra. Nem egymás mellett, hanem egymásra figyelve, egymáson
nagyokat nevetve. De akkor is még azt gondoltam, jó, hát testvérek, az
biztos más. Azóta viszont már sokszor megtapasztaltam
gyerekközösségekben, hogy egészen különböző életkorú gyerekek is tudnak
igazán együtt játszani. Lehet, hogy az egy éves csak rohan fel-alá a
többiekkel, miközben azok egy bonyolult szerepjátékot játszanak, de ő is
teljesen részese a játéknak, próbál csatlakozni, próbálja kitalálni,
hogy mi is folyik itt. Már az egészen pici babák is határozott
érdeklődést mutatnak más emberek, más babák iránt. Bizonyítékul mutatok
nektek egy képet: egy 6 hónapos (a kisfiam
)
és egy 9 hónapos baba barátkozása. Nem, nem ugyanazt a játékot
szeretnék, egymás iránt érdeklődtek. Szokás azt is mondani, hogy a
csecsemők még csak esznek-alszanak-ürítenek, kis barbárok, akiket be
kell illesztenünk a családba, a közösségbe. Pedig a babáknál
szociálisabb lényeket el sem tudok képzelni, azon kívül, hogy persze
élelemre, melegre, alapvető biztonságra szükségük van, tökéletesen
elégedettek tudnak lenni, ha emberek vannak körülöttük, ha zajlik
körülöttük az élet. Ha intelligens, önálló személyiséggel, akarattal
bíró lényeknek tekintjük őket, akkor egész pici kortól képesek
észrevenni és érdeklődni a többi ember iránt. Ahhoz, hogy a gyerekek
igazán jól tudjanak együtt játszani, a felnőttek részéről tapasztalatom
szerint az kell, hogy ne irányítsuk őket, ne erőltessük rájuk az
ötleteinket, ne próbáljunk igazságot tenni, ne legyen versenyeztetés,
bezzegelés. De legyünk a közelben, legyünk elérhetőek, ne engedjük, hogy
egymást bántsák, kirekesszék, ha egy kisgyereknek gondja van, vagy
konfliktusuk van, legyünk ott, hallgassuk meg őket, lépjünk be a nevetés
meghallgatása eszköz szabályai szerint, és mindig bízzunk abban, hogy ők
igazából jól akarják érezni magukat egymással. A többit nyugodtan rájuk
bízhatjuk.
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése