Ugrás a fő tartalomra

A babák szociális lények!



Annak idején azt tanultam fejlődéspszichológiából, hogy a gyerekek úgy 2-3 éves korukig nem tudnak egymással játszani, igazából csak egymás mellett játszanak. Aztán amikor a nagyfiam olyan 1-1,5 éves volt, kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy milyen szuperjól eljátszanak a féltesókkal. De gondoltam lehet azért, mert elég nagy a korkülönbség, és ez inkább már olyan, mint amikor egy felnőtt játszik egy gyerekkel. Aztán amikor megszületett a lányom, szinte a kezdetektől voltak közös dolgaik. És amikor a kisebb megtanult mászni, onnantól egész biztosan játszottak együtt, pl. fogócskáztak, együtt ugráltak le az ágyról a szivacsra. Nem egymás mellett, hanem egymásra figyelve, egymáson nagyokat nevetve. De akkor is még azt gondoltam, jó, hát testvérek, az biztos más. Azóta viszont már sokszor megtapasztaltam gyerekközösségekben, hogy egészen különböző életkorú gyerekek is tudnak igazán együtt játszani. Lehet, hogy az egy éves csak rohan fel-alá a többiekkel, miközben azok egy bonyolult szerepjátékot játszanak, de ő is teljesen részese a játéknak, próbál csatlakozni, próbálja kitalálni, hogy mi is folyik itt. Már az egészen pici babák is határozott érdeklődést mutatnak más emberek, más babák iránt. Bizonyítékul mutatok nektek egy képet: egy 6 hónapos (a kisfiam ) és egy 9 hónapos baba barátkozása. Nem, nem ugyanazt a játékot szeretnék, egymás iránt érdeklődtek. Szokás azt is mondani, hogy a csecsemők még csak esznek-alszanak-ürítenek, kis barbárok, akiket be kell illesztenünk a családba, a közösségbe. Pedig a babáknál szociálisabb lényeket el sem tudok képzelni, azon kívül, hogy persze élelemre, melegre, alapvető biztonságra szükségük van, tökéletesen elégedettek tudnak lenni, ha emberek vannak körülöttük, ha zajlik körülöttük az élet. Ha intelligens, önálló személyiséggel, akarattal bíró lényeknek tekintjük őket, akkor egész pici kortól képesek észrevenni és érdeklődni a többi ember iránt. Ahhoz, hogy a gyerekek igazán jól tudjanak együtt játszani, a felnőttek részéről tapasztalatom szerint az kell, hogy ne irányítsuk őket, ne erőltessük rájuk az ötleteinket, ne próbáljunk igazságot tenni, ne legyen versenyeztetés, bezzegelés. De legyünk a közelben, legyünk elérhetőek, ne engedjük, hogy egymást bántsák, kirekesszék, ha egy kisgyereknek gondja van, vagy konfliktusuk van, legyünk ott, hallgassuk meg őket, lépjünk be a nevetés meghallgatása eszköz szabályai szerint, és mindig bízzunk abban, hogy ők igazából jól akarják érezni magukat egymással. A többit nyugodtan rájuk bízhatjuk.
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk