Ugrás a fő tartalomra

Baleset


A minap egy gyerek leesett a játszótéren a mászókáról, és valószínűleg eltörött a karja. Mindenesetre nagyon fájlalta, elég furán nézett ki, rohanni kellett vele az orvoshoz. Nagy volt az ijedelem, az anyuka, és a barátnője is, aki próbált segíteni, nagyon ideges volt. Azt hiszem minden szereplőnek és nézőnek jól jött volna akkor egy meghallgatás. Én is erőteljesen rászóltam a fiamra, hogy nem, most nem ugorhat le sehonnan. Pedig a megmaradt racionális agyammal tisztában voltam vele, hogy nem sok esélye van, hogy pont ő is leesik és komolyabb baja lesz. A gyerekek tudták, hogyan dolgozzák ezt fel. Egyrészt megbeszéltük, hogy a kisfiúval mi fog most történni, és mit érezhet, de szükségük volt a helyzet játékos feldolgozására is. Még az eset előtt valami csodás véletlen egybeesés folytán pont ezt játszották: ültek a hintán, éppen csak hajtva, majd közölték, hogy onnan le fognak ugrani (a fiam nemrég tanulta meg nagyon magasra hajtani magát). Én meg eljátszottam, hogy megijedek, és ilyeneket mondtam: jaj, ne, az nagyon magas, nagyon veszélyes, oda se bírok nézni, stb. Ők pedig kajánul: de, leugrok! És leugrottak. Én pedig aggódva: nem esett bajod, nem törted ki a lábad? És ezt egymást után nagyon sokszor. Aztán folytatták ezt a játékot a baleset után is, és még másnap is. Ezzel oldva a feszültséget, amit az esemény keltett bennük, másrészt azt, hogy én sokszor nem túl jól reagálok arra, amikor úgy érzem, hogy túl magasra másztak. Nem akarom őket korlátozni a mozgásban, játékban, és ésszel tudom, hogy az a dolog igazából annyira nem veszélyes, de egy idő után egyszerűen nem bírom tovább a feszültséget, és rájuk kiabálok, hogy most már aztán jöjjenek le onnan. Szóval erre a játékra nekem is szükségem van
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk

Hogyan készült el Demóna botja

Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az ...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk