Baleset

A minap egy gyerek leesett a játszótéren a mászókáról, és valószínűleg eltörött a karja. Mindenesetre nagyon fájlalta, elég furán nézett ki, rohanni kellett vele az orvoshoz. Nagy volt az ijedelem, az anyuka, és a barátnője is, aki próbált segíteni, nagyon ideges volt. Azt hiszem minden szereplőnek és nézőnek jól jött volna akkor egy meghallgatás. Én is erőteljesen rászóltam a fiamra, hogy nem, most nem ugorhat le sehonnan. Pedig a megmaradt racionális agyammal tisztában voltam vele, hogy nem sok esélye van, hogy pont ő is leesik és komolyabb baja lesz. A gyerekek tudták, hogyan dolgozzák ezt fel. Egyrészt megbeszéltük, hogy a kisfiúval mi fog most történni, és mit érezhet, de szükségük volt a helyzet játékos feldolgozására is. Még az eset előtt valami csodás véletlen egybeesés folytán pont ezt játszották: ültek a hintán, éppen csak hajtva, majd közölték, hogy onnan le fognak ugrani (a fiam nemrég tanulta meg nagyon magasra hajtani magát). Én meg eljátszottam, hogy megijedek, és ilyeneket mondtam: jaj, ne, az nagyon magas, nagyon veszélyes, oda se bírok nézni, stb. Ők pedig kajánul: de, leugrok! És leugrottak. Én pedig aggódva: nem esett bajod, nem törted ki a lábad? És ezt egymást után nagyon sokszor. Aztán folytatták ezt a játékot a baleset után is, és még másnap is. Ezzel oldva a feszültséget, amit az esemény keltett bennük, másrészt azt, hogy én sokszor nem túl jól reagálok arra, amikor úgy érzem, hogy túl magasra másztak. Nem akarom őket korlátozni a mozgásban, játékban, és ésszel tudom, hogy az a dolog igazából annyira nem veszélyes, de egy idő után egyszerűen nem bírom tovább a feszültséget, és rájuk kiabálok, hogy most már aztán jöjjenek le onnan. Szóval erre a játékra nekem is szükségem van