Ugrás a fő tartalomra

Baleset


A minap egy gyerek leesett a játszótéren a mászókáról, és valószínűleg eltörött a karja. Mindenesetre nagyon fájlalta, elég furán nézett ki, rohanni kellett vele az orvoshoz. Nagy volt az ijedelem, az anyuka, és a barátnője is, aki próbált segíteni, nagyon ideges volt. Azt hiszem minden szereplőnek és nézőnek jól jött volna akkor egy meghallgatás. Én is erőteljesen rászóltam a fiamra, hogy nem, most nem ugorhat le sehonnan. Pedig a megmaradt racionális agyammal tisztában voltam vele, hogy nem sok esélye van, hogy pont ő is leesik és komolyabb baja lesz. A gyerekek tudták, hogyan dolgozzák ezt fel. Egyrészt megbeszéltük, hogy a kisfiúval mi fog most történni, és mit érezhet, de szükségük volt a helyzet játékos feldolgozására is. Még az eset előtt valami csodás véletlen egybeesés folytán pont ezt játszották: ültek a hintán, éppen csak hajtva, majd közölték, hogy onnan le fognak ugrani (a fiam nemrég tanulta meg nagyon magasra hajtani magát). Én meg eljátszottam, hogy megijedek, és ilyeneket mondtam: jaj, ne, az nagyon magas, nagyon veszélyes, oda se bírok nézni, stb. Ők pedig kajánul: de, leugrok! És leugrottak. Én pedig aggódva: nem esett bajod, nem törted ki a lábad? És ezt egymást után nagyon sokszor. Aztán folytatták ezt a játékot a baleset után is, és még másnap is. Ezzel oldva a feszültséget, amit az esemény keltett bennük, másrészt azt, hogy én sokszor nem túl jól reagálok arra, amikor úgy érzem, hogy túl magasra másztak. Nem akarom őket korlátozni a mozgásban, játékban, és ésszel tudom, hogy az a dolog igazából annyira nem veszélyes, de egy idő után egyszerűen nem bírom tovább a feszültséget, és rájuk kiabálok, hogy most már aztán jöjjenek le onnan. Szóval erre a játékra nekem is szükségem van
Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja. Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat: Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a ...
Megjegyzés küldése
További információk

Mese a csúfolásról

Találtam egy mesét a csúfolásról az első osztályos erkölcstan tankönyvben. Röviden arról szól, hogy egy kislányt csúfolnak, hogy milyen furcsa, mert nem játszik a többiekkel. A megoldás pedig az lett, hogy rájött, hogy az tényleg elég furcsa, hogy visszahúzódó, ezért inkább vidáman megy játszani a többiekkel. Sokszor jó lenne, ha a problémáink ilyen könnyen megoldódnának, a rossz érzéseink ilyen gyorsan elillannának. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A gyerekek olyan dolgokért csúfolják egymást, amiről a másik nem tehet, ha akarna sem tudna változtatni rajta, legalábbis nem egyedül. A csúfolás és a kirekesztés az egy ik legfájdalmasabb dolog, ami egy gyerekkel történhet. A felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne történjen meg, és ha már megtörtént, a mi feladatunk, hogy helyrehozzuk. Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, és hogy segítsenek neki kiállni magáért. És bármilyen furcsa, a csúfolónak sokszor ugyanerre van szüksége. A gyerekek ere...
Megjegyzés küldése
További információk

Következetesség?!

Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok!  Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...
Megjegyzés küldése
További információk