Amikor a baba vígasztalhatatlanul sír

Ígértem, hogy majd beszámolok, hogy megy, és most már van némi tapasztalatom ezügyben. Hát először is nagyon kemény! Valahogy úgy emlékeztem, hogy egy kisbaba sírása nem olyan hangos és idegesítő, mint mondjuk egy hisztiző 2 évesé. Tévedtem Beköszöntött nemrég az a bizonyos "hasfájós" korszak, a délutáni-esti vígasztalhatatlan sírással. Aminek nagy valószínűséggel a hasfájáshoz valójában semmi köze. És jelentem a sírás meghallgatása tényleg beválik! Már ha sikerül, mert azért ez nem olyan egyszerű... Már 7 évvel ezelőtt a legnagyobbnál is sejtettem, hogy amikor végre abbahagyta a sírást, az nem azért volt, mert végre eltaláltam, hogy mi a baja. Mert próbáltam én ugyanazt 10 perccel azelőtt is, de akkor még nem segített. Akkor úgy éreztem, hogy muszáj aktívan tenni valamit - azt hiszem ezzel sokan így vagyunk - sétálgattam vele, ringattam különböző pózokban, tempóban és ritmussal, tornáztattam, hátha a hasa fáj, énekeltem, próbáltam valami érdekes dologgal elterelni a figyelmét. A szoptatás vele nem játszott, nagyon hamar kiderült, hogy a cici neki szimplán kajaforrás, ha nem éhes, teljesen felesleges próbálkoznom vele. Aztán a középsővel már sokkal gyakrabban próbálkoztam a szoptatással, mert vele az sokkal többször bevált. De nála is megvolt az esti vígasztalhatatlan sírás, és nagyon nehezen aludt el. Akkor már volt olyan, hogy egyszerűen képtelen voltam tovább sétálgatni, vagy bármit tenni, hátha végre megnyugszik, egyszerűen csak feküdtem mellette. És egyszercsak azt vettem észre, hogy mindketten elaludtunk. Akkor még nem tudtam, hogy ez hogy lehet. Most már az új elméleti tudással felvértezve próbáltam másképp állni a dologhoz. De a sírást most is borzasztó nehéz hallgatni, és most is bennem van, hogy valamitől nyugodjon meg végre. És most is sétálgatok, de már nem olyan intenzíven és kényszeresen, és időnként bepróbálkozom a szopival is, de pár percnél tovább nem segít a helyzeten, úgyhogy egyre kevésbé. Tegnap viszont leginkább csak magamhoz öleltem és hallgattam, időnként tettem vele pár hosszt a folyosón, de alapvetően csak ültem. És a sírás lefutása pontosan olyan volt, mint máskor. Először ordít, mint akit nyúznak, aztán egyszercsak bebóbiskol pár pillanatra, majd újra kezdi. Majd kb. fél óra, 1 óra után vagy megint elalszik és most már nyugodtan és mélyen alszik több órát, vagy pedig mintha mi sem történt volna, vidáman nézelődik Szóval a kulcs nagyon úgy tűnik az, hogy egyszerűen csak legyünk vele és hallgassuk meg a sírását, teljesen mindegy, hogy közben sétálgatunk-e, énekelünk, vagy megszoptatjuk. Szóval nehéznek marha nehéz, de annyival mégis könnyebb, hogy már nem érzem azt, hogy valamit elmulasztok, hogy nem tudom mi a baja és nem tudok segíteni. És amikor kiakadok (gyakran), akkor lelkiismeretfurdalás nélkül ordítok bele egy párnába, nem érzem ettől magam idiótának