Ígértem, hogy majd beszámolok, hogy megy,
és most már van némi tapasztalatom ezügyben. Hát először is nagyon
kemény! Valahogy úgy emlékeztem, hogy egy kisbaba sírása nem olyan
hangos és idegesítő, mint mondjuk egy hisztiző 2 évesé. Tévedtem Beköszöntött nemrég az a bizonyos "hasfájós" korszak, a délutáni-esti vígasztalhatatlan sírással. Aminek nagy valószínűséggel a hasfájáshoz valójában semmi köze. És jelentem a sírás meghallgatása tényleg beválik!
Már ha sikerül, mert azért ez nem olyan egyszerű... Már 7 évvel ezelőtt
a legnagyobbnál is sejtettem, hogy amikor végre abbahagyta a sírást, az
nem azért volt, mert végre eltaláltam, hogy mi a baja. Mert próbáltam
én ugyanazt 10 perccel azelőtt is, de akkor még nem segített. Akkor úgy
éreztem, hogy muszáj aktívan tenni valamit - azt hiszem ezzel sokan így
vagyunk - sétálgattam vele, ringattam különböző pózokban, tempóban és
ritmussal, tornáztattam, hátha a hasa fáj, énekeltem, próbáltam valami
érdekes dologgal elterelni a figyelmét. A szoptatás vele nem játszott,
nagyon hamar kiderült, hogy a cici neki szimplán kajaforrás, ha nem
éhes, teljesen felesleges próbálkoznom vele. Aztán a középsővel már
sokkal gyakrabban próbálkoztam a szoptatással, mert vele az sokkal
többször bevált. De nála is megvolt az esti vígasztalhatatlan sírás, és
nagyon nehezen aludt el. Akkor már volt olyan, hogy egyszerűen képtelen
voltam tovább sétálgatni, vagy bármit tenni, hátha végre megnyugszik,
egyszerűen csak feküdtem mellette. És egyszercsak azt vettem észre, hogy
mindketten elaludtunk. Akkor még nem tudtam, hogy ez hogy lehet. Most
már az új elméleti tudással felvértezve próbáltam másképp állni a
dologhoz. De a sírást most is borzasztó nehéz hallgatni, és most is
bennem van, hogy valamitől nyugodjon meg végre. És most is sétálgatok,
de már nem olyan intenzíven és kényszeresen, és időnként bepróbálkozom a
szopival is, de pár percnél tovább nem segít a helyzeten, úgyhogy egyre
kevésbé. Tegnap viszont leginkább csak magamhoz öleltem és hallgattam,
időnként tettem vele pár hosszt a folyosón, de alapvetően csak ültem. És
a sírás lefutása pontosan olyan volt, mint máskor. Először ordít, mint
akit nyúznak, aztán egyszercsak bebóbiskol pár pillanatra, majd újra
kezdi. Majd kb. fél óra, 1 óra után vagy megint elalszik és most már
nyugodtan és mélyen alszik több órát, vagy pedig mintha mi sem történt
volna, vidáman nézelődik
Szóval a kulcs nagyon úgy tűnik az, hogy egyszerűen csak legyünk vele
és hallgassuk meg a sírását, teljesen mindegy, hogy közben
sétálgatunk-e, énekelünk, vagy megszoptatjuk. Szóval nehéznek marha
nehéz, de annyival mégis könnyebb, hogy már nem érzem azt, hogy valamit
elmulasztok, hogy nem tudom mi a baja és nem tudok segíteni. És amikor
kiakadok (gyakran), akkor lelkiismeretfurdalás nélkül ordítok bele egy
párnába, nem érzem ettől magam idiótának
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése