Elegem van!

A Kapcsolódó Nevelés híveiként fontosnak tartjuk gyakran hangsúlyozni, hogy a gyereknevelés egy nagyon nehéz feladat, amit nem szabadna egyedül, támogatás nélkül végezni. Ha nem teljesítünk elvárásainknak megfelelően ezen a téren, akkor hajlamosak vagyunk magunkat hibáztatni, pedig ez nem a mi, és nem is a gyerekek hibája. Én most egy olyan élethelyzetben vagyok, ahol egy kicsit más szemszögből is megtapasztalom ennek az igazságát. Szinte egyetlen feladatom most a pocakbaba növesztése, emellett egy-két apróság, amit éppen meg tudok csinálni, ha jobban vagyok. Férjem dolgozik, bevásárol, mos-főz-takarít, viszi a gyerekeket ide-oda, játszik velük. És bizony néha olyan dolgokon is szakad nála a cérna, ami így kívülről nézve kicsit még viccesnek is tűnik. És akkor mond olyanokat kétségbeesésében, amiket nyilván valahol maga sem gondol komolyan. Pl. "Mostantól nem legózhattok." Csak mert a legózás azzal jár, hogy szét van szórva a lego a szobában. Én ennek kívülről örülök, mert eddig csak porosodtak a polcon, most végre játszanak vele. Ő most csak egy újabb elpakolnivalót lát benne. "Mostantól bevezetjük azt a szabályt, hogy...". Az ilyesmi nálunk azért sem működik, mert sem betartatni, se mi magunk betartani nem tudjuk, és igazán nem is hiszünk benne, hogy hasznosak lennének a merev szabályok. "Úgy látszik mégis szigorúbbnak kell lennem." Megkérdőjelezi ilyenkor az egész eddigi nevelésünket, azokat az alapelveket, amik szerint élünk, mert éppen a szokásosnál kevésbé együttműködőek. Óriási teher nehezedik rá mind fizikailag, mind lelkileg, teljesen érthető, hogy megváltozott a nézőpontja. Korábban ő volt a türelmes, amikor én fogadtam azzal, hogy már megint ez meg az volt, ilyenek meg olyanok voltak a gyerekek. Szóval a tanulság, kedves szülők, anyukák, apukák, ha úgy érzitek, a nevelésetek csődöt mondott, a gyerekek pedig kezelhetetlenek, az nem a ti hibátok, és nem is a gyerekeké, hanem azé a helyzeté, hogy ezt nehéz és felelősségteljes munkát sokszor túl kevés segítséggel és támogatással végezzük.