Nagyjából egy hónapja a cicánkat elütötte egy autó. A fiam különösen
kötődött hozzá, leginkább emiatt viselt meg minket az apukájával a
dolog, hogy hogyan fogjuk ezt vele közölni. Ő azt javasolta, hogy ne
mondjuk meg, mondjuk azt, hogy elkóborolt. Én ezt nem akartam, hazudni
sem akartam, másrészt a bizonytalanság sem könnyebben elviselhető, hogy
vajon visszajön-e még, mikor jön vissza. De abban a pillanatban
én sem éreztem erőt arra, hogy elmondjam. Elolvastam egy pár cikket,
ami megerősített abban, amit gondoltam, illetve voltak benne ötletek is,
hogyan mondjuk el. Rossz éjszakánk volt, mindketten csak forgolódtunk.
Én sokat gondolkodtam, jól jött volna egy meghallgatás, de az időpont
nem igazán volt alkalmas erre. Arra jutottam, hogy ez a halál azért
különösen nehéz nekem, mert kiszámíthatatlan volt. Amikor a hörcsögeink
pusztultak el, az úgymond benne volt a pakliban, tudtuk, hogy csak 1-2
évig élnek. De a cica halálára se felkészülni, se ellene tenni nem
tudtunk. Másnap éppen Mikulás napjára esett, ez újabb nehézség volt,
hogy pont ezen a napon mondjam el, amikor örülnek a meglepetésnek. De
annyira nyomasztott a dolog, hogy nem akartam, nem tudtam tovább húzni.
Felhívtam férjemet, aki korán elment dolgozni, hogy én ezt most
elmondom, nem tudom megvárni, amíg hazaér. És akkor odamentem a fiamhoz,
aki éppen reggelizett, sírtam, nem bírtam visszatartani (az egyik
cikkben olvastam, hogy ne terheljük a saját szomorúságunkat a gyerekre,
de nem ment, és nem is vagyok biztos, hogy ez szükséges). Mondtam, hogy
van egy nagyon rossz hírem: Kormit elütötte egy autó. Sírva fakadt,
egymást átölelve sírtunk. Aztán kérdezgetni kezdett, hogy hogy történt,
mi lesz most vele. Annyit csaltam, hogy azt mondtam, apa reggel vette
észre, amikor ment dolgozni és most mondta el a telefonba. Mondtam, hogy
kell szólni valakinek, aki elviszi. Ő kérte, hogy temessük el.
Javasoltam, hogy talán temessük el egy játékát, de nem, ő szeretné, hogy
a teste itt legyen elásva a kertbe, szeretné tudni, hogy itt van. (Így
is lett.) Végig a nyelvemen volt, hogy lesz másik cicánk, tudatosan
kellett visszaszorítanom. És azóta is, amikor eszébe jut, és
szomorkodik, még mindig figyelnem kell, hogy nehogy ezt mondjam.
Valószínűleg engem sokat vígasztaltak ezekkel a szavakkal, teljesen
jószándékúan, de most azt gondolom, hogy nem segítene. Aztán azt is
mondta, hogy a tesójának ne mondjuk el (ő még aludt akkor), de mondtam,
hogy muszáj, hogy ő is tudja. (Őt nem viselte meg annyira, de ez egy
másik történet.) Az apukája felvetette párszor azóta, hogy legyen-e
másik cica, de nem szeretne, nehogy megint ez történjen. Kell még neki
idő a feldolgozásra, de azt hiszem jól halad. Sokat játszanak a húgával
kisállatosat, meg a halállal. Most egy kisegeret szeretnének. Nehéz téma
ez a halál, de tudunk segíteni a gyereknek, ha magunkban is dolgozunk
vele, ha lehet sírni, ha lehet kérdezni és hagyunk időt, ilyen esetben
arra is, hogy be tudjon fogadni a szívébe egy újabb kisállatot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése