Tegnap megnéztem a Demóna c. filmet, ami pontosan arról szól, ami a gyerekeimet egy ideje foglalkoztatja: hogy
hogyan és miért lett Demóna gonosz. Számomra megérthető és szerethető
figuraként ábrázolták Demónát. A többi szereplő viszont eléggé elnagyolt
volt, úgyhogy várom a következő filmet, amiből mondjuk Lipót történetét
és belső harcait ismerhetjük meg
A gyerekeim amúgy rendszeresen úgy játszák el a mesét, hogy Demóna és
Csipkerózsika kibékülnek a végén, ahogy a filmben, persze nem látták
még, de ha nagyobbak lesznek, megmutatom nekik.
Hát, megmondom őszintén, ez a szó vörös posztó számomra, túl sok bűntudatot okoz a szülőknek. Szeretnének következetesek lenni, mert állítólag akkor a gyerek szófogadó, könnyen kezelhető lesz, és így őrizhető meg, vagy szerezhető vissza szülői tekintélyünk. Aztán az igyekezet ellenére mégsem megy, és magunkat hibáztatjuk (és mások minket), amiért a gyerek dacos, akaratos. Külön fejezet, hogy baj-e, ha a gyerek kifejezi az akaratát, vagy nem teljesíti első szó ra vidáman minden kérésünket. Most arról szeretnék írni, hogy tényleg baj-e, ha nem vagyunk következetesek. Ha egyszer szabad, máskor nem. Ha megtiltottam valamit, aztán meggondoltam magam. Én azt gondolom, hogy nem, sőt! A helyzetek változatosak, az állapotunk és a kapacitásunk sem állandó, nem vagyunk robotok! Mondok egy példát, hogyan néz ki ez a gyakorlatban. Tegnap este 2,5 éves fiam elővette a nagyok egyik legújabb társasjátékát, hogy azzal szeretne játszani. Először mondtam, hogy inkább válasszo...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése