Olvasok most egy könyvet (Naomi Aldort: Gyermekeink kibontakozása,
önmagunk kibontakozása - ha a végére értem, beszámolok róla, eddig
alapvetően tetszik), van benne egy rész, ahol azt írja a szerző, hogy ha
határt szabunk, akkor ne mondjuk, hogy sajnálom. Pl. ne mondjuk, hogy
"Sajnálom, nem kaphatod meg azt az édességet". Mert a gyerek ezt nem
érzi őszintének, hiszen megengednék, ha
komolyan sajnálnánk. Hanem mondjuk inkább helyette, hogy "Nem szeretném,
hogy megedd ezt az édességet, mert nem egészséges." Mi szoktuk mondani
az előzőt, amivel azt fejezzük ki, hogy sajnálom, hogy ilyen rosszul
érzed magad miatta. De nem is ez a lényeg, hanem hogy ebbe bele lehet
zavarodni, folyton elemezni minden egyes szavunkat, hogy akkor most
ennek milyen hosszútávú hatása lesz a kapcsolatunkra és a gyerek
személyiségfejlődésére nézve.
Egyrészt hiszek abban, hogy jó, ha próbálunk odafigyelni a
kommunikációnkra és gyakoroljuk ezeket a mondatokat, amik nem
feltétlenül jönnének zsigerből, mert ezzel is új idegpályák épülnek, és
idővel egyre könnyebb lesz kimondanunk őket. Másrészt azt is gondolom,
hogy ha mi jól vagyunk, ha sikerül mindenféle régi sérelmeinket
feldolgozni, akkor egyszerűen maguktól fognak jönni ezek a mondatok. És
ha a megfogalmazás mégis egy picit szerencsétlenre sikerül, ha az
alapvető hozzáállásunk a gyerekhez a tisztelet, a partneri viszony,
akkor nem történik semmi jóvátehetetlen. Akkor talán mindegy is, hogy
pontosan milyen szavak hagyják el a szánkat.
Sok évvel ezelőtt, amikor pszichológusként dolgoztam egy nevelési tanácsadóban, járt hozzám egy dadogó kisfiú. A nagynénje, vagy a nagymamája kísérte, erre már nem emlékszem pontosan, de nem az anyukája. A dadogással kapcsolatban azt szokták javasolni, hogy ne hívjuk fel rá a gyerek figyelmét és ne mondjuk ki helyette amit mondani akar. Na ez a nagynéni (?) viszont folyton javítgatta a gyerek beszédét. De olyan mély szeretet volt közöttük, és olyan őszinte segítő szándékkal csinálta ezt, hogy teljesen rendben levőnek találtam, és láthatóan a kisfiúnak sem okozott ez semmilyen problémát.
Szóval azt hiszem lehetünk ebben is egy kicsit megengedőbbek magunkkal, nem kell minden egyes szavunkon rágódni, a gyerek érezni fogja a szeretetünket így is, úgy is.
Sok évvel ezelőtt, amikor pszichológusként dolgoztam egy nevelési tanácsadóban, járt hozzám egy dadogó kisfiú. A nagynénje, vagy a nagymamája kísérte, erre már nem emlékszem pontosan, de nem az anyukája. A dadogással kapcsolatban azt szokták javasolni, hogy ne hívjuk fel rá a gyerek figyelmét és ne mondjuk ki helyette amit mondani akar. Na ez a nagynéni (?) viszont folyton javítgatta a gyerek beszédét. De olyan mély szeretet volt közöttük, és olyan őszinte segítő szándékkal csinálta ezt, hogy teljesen rendben levőnek találtam, és láthatóan a kisfiúnak sem okozott ez semmilyen problémát.
Szóval azt hiszem lehetünk ebben is egy kicsit megengedőbbek magunkkal, nem kell minden egyes szavunkon rágódni, a gyerek érezni fogja a szeretetünket így is, úgy is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése