Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond - tartja a mondás. Én ezzel nem szoktam egyetérteni, pontosabban én nem így élem meg. (Oké, a kamaszkor még kicsit odébb van, lehet akkor másképp látom majd ). A legkisebbem az elején megajándékozott néhány elég könnyű hónappal, viszont amióta mászik (6 hónapos kora óta...), hú... De úgy összességében mégis, minden egyre könnyebb. Az elején a folytonos készenlét, az aggódás, a miértnemalszik, nemértemmitakar, miértnemértimár. Mosta nában a nagyobbakkal néha meglepődök, hogy ez most tényleg ennyi volt? Semmi hiszti? Pl. amikor görkorizni megyünk, nem röptükben kell rájuk adnom a cuccot, hanem türelmesen megvárják, amíg mindent rájuk csatolok, rájuk igazítok röpke fél óra alatt. És egyáltalán megértik, hogy kell a sisak, nem nyavalyognak rajta. Vagy pár napja voltunk intézni egy eléggé unalmas dolgot, ráadásul elég messze is volt, 1,5 óra autóút oda, ugyanannyi vissza. Apa vett a fiamnak 2 "érdekes" üdítőt, hogy az