A gyerekek kicsit olyanok mint a zombik, amikor nem érzik a
kapcsolódást. Ezt használtam ki egy kis játék erejéig, meg hogy
mostanában menő a zombitéma náluk. Épp a legkisebbel és a középsővel
ölelgettük egymást a kanapén, amikor bejött a legnagyobbom ezzel a zombi
mozgással, és tekintettel. Kérdeztem, hogy mi a baj. Hát erre nem
nagyon szokott válaszolni, most sem válaszolt, rám se nézett, csak ment
tovább. Úgyhogy játékosra váltottam: jaj, segítség egy zombi, remélem
nem fog megharapni minket! Most ennyi elég is volt, hogy újra
kapcsolódni tudjunk, vette a lapot, és ijesztően közeledni kezdett, mi
rémüldöztünk a húgával, majd ő is odabújt közénk és puszilgatni kezdett.
Jaj de jó, ez egy puszilós zombi, de örülünk neked, stb. És így
ölelgettük egymást egy darabig, amíg a picinek nem lett elég a
szorításból.
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése