Velük lenni, csak úgy

Tegnap a legkisebb csodálatos módon átaludta az egész délelőttöt és még a délutánból is egy kicsit. Ezt persze sosem lehet előre tudni. Először megcsináltam néhány "nagyon fontos" dolgot, reggeli teendők, e-mailek, kis fórumozás, chat-elés. Időnként ránéztem a babára, hogy nincs-e valami baja, hogy még mindig alszik, de nem, és csak aludt és aludt. A nagyok, 5 és 7 évesek, hallhatóan jól szórakoztak a szobájukban, úgy gondoltam, onnan nem hiányzom. De mégis benéztem hozzájuk és ott ragadtam. Egy számítógépes játékot játszottak, aminek az a lényege, hogy meg kell építeni egy tárgyat, élőlényt vagy valami elvont dolgot pár perc alatt, aztán a játékosok pontozzák egymás alkotásait, ez alapján alakul ki a sorrend. Igyekeztem elhessegetni az időnként felbukkanó olyan gondolataimat, mint hogy betehetnék egy mosást, vagy főzhetnék valami ebédet. Szuper játék, szívesen játszottam volna én is, de esélyem nem lett volna Csak néztem őket, és próbáltam értelmes kérdéseket feltenni. És ámultam, hogy a fiamnak milyen gyorsan jár az agya és a keze, hogy milyen kreatív, hogy képes reálisan pontozni a riválisokat, pedig azzal a saját nyerési esélyeit rontja, hogy a kicsi csak nézi és szurkol, mégis úgy fogalmaznak, hogy ötödikek "lettünk". Egyértelműen nem volt elvesztegetett idő, még akkor sem, ha remekül elvoltak nélkülem is. Sokszor hajlamosak vagyunk csak akkor feléjük fordulni, amikor hívnak, vagy amikor már jelzik, hogy baj van, sőt, amikor már nagy baj van, és már csak tűzoltásra futja. Persze teljesen érthető, hogy az ember igyekszik kihasználni a nyugis pillanatokat. Ha viszont magunktól csatlakozunk és próbálunk lelkesen belefolyni a dolgaikba, az mindenkit feltölt, erősíti a kapcsolatot és megelőző funkciója is van. Ez történik a gyerekidőben is, de azon kívül is fordulhatunk feléjük ezzel a figyelemmel, megéri