Tegnap a kislányom nagyon kiborult valamin. Én igyekeztem meghallgatni,
de mivel indulnunk kellett volna, meg hát ez amúgy is nehéz, kezdtem
elveszíteni a türelmemet. De valahogy mégis kitartottam, és lassan
ellazult a teste, majd szorosan átölelt. És akkor az jutott eszembe,
hogy ez kicsit olyan, mint egy szülés (nekem legalábbis két ilyen
szüléshez volt szerencsém). Eljön az a pont, amikor azt érzed, ezt már
nem bírod tovább, nem tudod végigcsinálni. Aztán mégis. És amikor ott
van, és átöleled, hirtelen kiesik minden nehézség és fájdalom, ami odáig
vezetett.
Ez egy régebbi történet, aminek egy részét megtaláltam egy levelezésben, a többit megpróbálom rekonstruálni. Szóval a nagyfiam gyerekidőben azt kérte, hogy csináljunk varázslóbotot, olyat, ami Demónának van. Van egy botja, amit már régóta használ ilyen célokra, meg egy zöld köve, amit még egyszer a Természettudományi Múzeumban választott (és amúgy el is nevezett ;) ). Arra gondolt, hogy ezt a követ ragasszuk valahogy a bot végére. Ragasztópisztolyt használtunk, és szerintem n agyon jó lett, de ő elégedetlen volt, dühöngeni kezdett, hogy ronda lett, hülyén néz ki, hogy látszik a ragasztó. És hogy ő béna, és az ő hibája, hogy elrontotta. Elkezdte leszedegetni a ragasztót, és így persze egy idő után az egész kő levált a botról. Több időnk nem volt, de nem is akart már ezzel foglalkozni, javaslatokat meg ugye gyerekidőben nem tehettem, hogy hogyan tudnánk megcsinálni, vagy hogy szerintem ez így jó lett, "csak" annyit tudtam tenni, hogy ott vagyok vele ezzel az
Megjegyzések
Megjegyzés küldése